Valamikor a '30-as években Sztálin beszédet tart:
- Elvtársak, a forradalom után legyőztük a belső ellenséget, és országunk gazdasága gyarapszik, népünk boldog. De nem mindenki bizott ebben, ugye Ivan Ivanovics? - nézett jelentőségteljesen az emlitettre.
Ivan Ivanovics hazament, összekészitette a fogkefét, fehérneműt, és várta a fekete kocsit. Várta-várta, de az nem jött érte. Telt-múlt az idő, és a második világháború után Sztálin ismét beszédet tartott:
- Elvtársak, elkergettük az országunkba betörő németeket és szövetségeseiket, legyőztük a fasizmust, és erősebbek vagzunk, mint valaha! De nem mindenki bizott ebben, ugye Ivan Ivanovics? - nézett megint jelentőségteljesen Ivan Ivanovicsra.
Ő pedig megint hazament, megint összekészitette kis motyóját, és várta a fekete kocsit, de az nem érkezett meg... Szálltak az évek, és az ötvenes években Sztálin beszédet tartott:
- Elvtársak! Győzött a forradalom, a reformokkal megerősödtünk, majd hatalmas véráldozatok árán, de legyőztük a fasizmust. Nem volt könnyű dolgunk, mégis, még viccelődni is tudtunk, ugye Ivan Ivanovics?
Egyszer Sztálin elvtárs a dolgozószobájában dolgozott, amikor a téren, az ablaka alatt játszó gyerekek berugták a labdát az ablakán, és az felborította Sztálin elvtárs tintatartóját. Erre Sztálin elvtárs egy nagy késsel kilyukasztota a labdát, a gyerekek közé dobta, majd hangos kiabálással elkergette őket a térről.
Ebből is látszik, hogy Sztálin elvtárs milyen jószivű volt, hiszen közéjük is lövethetett volna.
